Vajk komoran jött, leszegett fejjel, mint valami bika. Csak a tekintete járt előtte, az azonban úgy, mintha tüzet lövellt volna.
Kijon érezte, hogy a hátán szétnyílik a seb, ott Köndre bízta az összevarrást, és a fiú nem volt annyira ügyes. Vér bukott elő, és rögtön a bőréhez tapasztotta az ing fehér szövetét. A sámán azonban ezzel sem törődött.
Ennyi vére még elfolyhat.
Vajk megállt előtte, és hasonlóképp kihúzta magát, mint Kijon.
Másfél fejjel magasodott a vadász a sámán fölé, de nem csupán termete tette félelmetessé. Arca, szeme villanása, ökölbe szoruló keze lelkének mérhetetlen feldúltságáról árulkodott. S a nyugalom, amit magára erőltetett...
A nyugalom volt félelmetes.
- Kijon sámán! - szólt Vajk mennydörgő hangon. Lélekúr mondabeli hangját idézte hangja. - Hozzád jöttem, mint nemzetséged feje. A vérünkből vagy, s így válaszolsz most nekem, értetted?
- Igen, Vajk - válaszolta komoran Kijon. A sámán képtelen volt megállni, hogy hangjába ne keveredjen némi kihívó él.
Vajk mélyen beszívta a levegőt. Megkapta Kijon üzenetét. A sámán válaszol, de nem fogja elismerni őt és ítéletét mindenek felett állónak.
- Valld meg igaz szívvel: nembélidnek életére törtél tegnap? A gyermek Bara vádolt meg ezzel, ki sebeiben fekszik a fapalotám mélyén.
Kijon megnézte magának az emberek sorfalát. Csend uralkodott közöttük.
Nem volt értelme a hazugságnak, s nem akart odáig lelacsonyodni.
- Igen.
- Hálátlan és hazug tett volt, sámán! - mennydörögte Vajk. - Az emberi élet a legdrágább e világon, drágább mint a te tudományod, drágább mint összes tudásod, s nincs mi igazolja tetted. És különösképp kegyetlen, hogy hatalmad egy gyermek ellen fordítottad.
- Bara nem gyermek! - süvítette váratlanul Kijon. Szavai a hátul állóknak szóltak. - Bara egy ismeretlen hatalmasság, akinek jelenléte romlásba dönti falutokat!