A Gépnarancs 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített
aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott
jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő
zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is
időtállóbb.
Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel
kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt
rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal
megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén
keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies
konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává
vált erőszak visszaszorítására az "agymosástól" sem riad vissza -
holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen
eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton,
hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson.