A Blood on the Clocktower számomra az egyik legkülönlegesebb társasjáték. Lassan három éve játszom vele, és még mindig képes meglepni.

Ami külön tetszik benne, hogy játékosként nagyon könnyű belekezdeni. Az alapokat néhány perc alatt meg lehet érteni, és már az első partiban is lehet hasznos, logikus döntéseket hozni. Ugyanakkor az igazi mélységei csak több játék után nyílnak meg. Ahogy egyre jobban megismered a karaktereket, azok egymásra gyakorolt hatásait, a blöfföket és a különböző kombinációkat, úgy válik egyre összetettebbé és izgalmasabbá a játék.

A Mesélő minden alkalommal létrehoz egy egyedi rejtélyt. A városlakók feladata, hogy apró információmorzsák alapján közösen rakják össze a teljes képet, és megtalálják a Démont. Démonként pedig egészen más élmény a játék: a háttérből kell irányítani az eseményeket, félrevezetni a várost, és közben végig úgy tenni, mintha te is a jó oldalon állnál. Ahogy egyre fogy a bizalom körülötted, minden nappal nő a feszültség.

Külön élvezetes, amikor fejben végig kell vezetni egy logikai láncolatot: „Ha ez igaz, akkor annak ezt kellett látnia, tehát amaz valószínűleg hazudik…” Aztán ezt úgy kell előadni, hogy a többiek is elfogadják az érvelést, és végül téged támogassanak, amikor szavazásra kerül a sor. Sokszor nem elég, hogy igazad legyen, meg is kell tudnod győzni a többieket.
A játék igazi mélységét a játékosok közötti pszichológiai csata és a kommunikáció adja. Városlakóként a saját információdban sem lehetsz mindig biztos, mert a mérgezés, a részegség, az Eszelős vagy más karakterek teljesen felboríthatják azt, amit igaznak hittél. Ha azonban elég figyelmes vagy, a játékszabályok keretein belül gyakran vissza lehet fejteni, mi történhetett valójában.

Ami különösen tetszik a játékban, hogy a városlakók megszerzett információinak döntő többsége valóban hasznos és megbízható. A játék nem arról szól, hogy senkinek sem lehet hinni. Éppen ellenkezőleg: az információk nagy része helyes, viszont akad néhány hamis információ is, amelyet mérgezés, részegség vagy a gonosz játékosok ügyes megtévesztése okoz. Ez a látszólag kevés téves információ is elég ahhoz, hogy teljesen félrevigye a város gondolkodását. Ha a gonosz csapat felismeri, melyik az a bizonytalan pont, és ügyesen építi rá a történetét, könnyen elérheti, hogy a jó játékosok hibás következtetésekre jussanak. Ettől válik minden információ értékessé, és minden állítás gyanússá egyszerre.

A játék szerintem azért is kiemelkedő, mert rengeteg ötletes újítást hozott a rejtett szerepes műfajba. Nincsenek kieső játékosok: ha valaki meghal, nem ül tétlenül a játék végéig, hanem továbbra is részt vesz a nyomozásban, beleszólhat a történésekbe, és még a szavazatát is felhasználhatja egy kulcsfontosságú pillanatban. Sőt, legtöbbször éppen az ő szavazatuk dönti el a játék kimenetelét.
Tetszik az is, hogy olyan gyakorlati problémákat kezel, amelyek sok hasonló játékban zavaróak. A későn érkező vagy korábban távozó játékosok helyzetére is vannak jól működő megoldások, így egy-egy váratlan élethelyzet miatt ritkábban borul fel egy játékalkalom.
És talán a legfontosabb: valódi közösségépítő játék. Rengeteg új, érdekes embert ismertem meg általa. A közösen átélt fordulatok, a nevetések és a véget nem érő viták még hónapokkal később is beszédtémát adnak. Sosem felejtem el azt a partit, amikor a „Démon” játékos a játék közepén döbbent rá, hogy valójában ő az Eszelős (Lunatic) és a valódi Démon végig csak álcaként használta őt. Vagy amikor mikor az Ikerpár két tagja teljes meggyőződéssel próbálta bebizonyítani a városnak, hogy ő a jó karakter, a másik pedig hazudik. Ezek azok a történetek, amelyeket még hónapokkal később is emlegetünk. Az ilyen fordulatokat nem lehet előre megírni, a játékosok hozzák létre őket.

Persze vannak hátrányai is. A legnagyobb talán az, hogy az igazi élményhez általában 8–15 embert kell egy időben összehozni, ami komoly szervezést igényel.

A másik negatívum, hogy a játék sokat vár el a Mesélőtől. Egy jó Mesélőnek nem elég ismernie a szabályokat. Értenie kell a karakterek működését, azok egymásra hatását, a ritka szabályhelyzeteket, és azt is, hogyan vezessen le egy partit úgy, hogy az végig izgalmas és kiegyensúlyozott maradjon. Egy igazán jó Mesélő szinte láthatatlan: úgy tereli a játékot, hogy közben a történetet mindig a játékosok írják.

Kevés játék van, amely ennyi parti után is képes meglepni. Számomra ezért lett a Blood on the Clocktower nemcsak egy társasjáték, hanem egy hobbi és egy közösség is.