- Közeledik a Vérfarkas éjszakája - mondtam.
Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét.
- Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem
ihatnánk whiskyt vagy sört...
Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös
tányérja megszabadult a felhők fogságából, és felragyogott a hegycsúcs
fölött. A fenyők felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak,
mintha ezüsttel öntötték volna le őket. Villámgyorsan megragadtam
Müller karját, és kiütöttem belőle a zseblámpát. Még a száját is
befogtam, nehogy kiáltani tudjon.
Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között.
- Nyugi - mondtam, és megszorítottam a csuklóját. - Nincs semmi baj,
csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyők felé a
fejét... És nehogy kiáltson, az istenért!
Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettől.
A ragyogó holdfényben, az ezüstszínű fenyők előtt ott állt a Vérfarkas,
s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított ablakaira.